Adatbázisaink

Zalai életrajzi kislexikon


Gyika Jenő, désánfalvi

(Bécs, Ausztria, 1816. - Bellatinc, Zala vm. (ma: Beltinci, Szlovénia) 1858 után)

nemzetőr, honvédőrnagy

     Apja, a Temes megyei Dézsánfalváról származó Gyika Konstantin Emánuel, aki 1811-től bérelte Csáky Lajos gróf bellatinci uradalmát, 1813. január 15-én nyert magyar nemességet és címereslevelet. Apja halála után anyja, Dadányi Anasztázia irányította az egyre jobban eladósodó család muravidéki uradalmának gazdálkodását. Gyika Jenő 1825-től 1827-ig a szombathelyi gimnázium magántanulója volt, 1828-1829-ben pedig a kőszegi bencés gimnáziumban tanult. 1834-ben hadapród lett a cs. kir. hadseregben, majd 1839-ben a 62. gyalogezred hadnagyaként lépett ki a szolgálatból. Ezután a becsehelyi Csuzy-uradalom egyik örökösét - ifjabb Csuzy Pál testvérét - Csuzy Anasztáziát vette el feleségül, és anyja bellatinci birtokán élt. 1840-ben Zala vármegye táblabírójává nevezte ki a főispán, 1845-ben önkéntes adózást vállalt, és elnöke lett a Védegylet alsólendvai szervezetének. 1847-ben a lövői járás főszolgabírójává választották. 1848. június 15-én a lendvai választókerület országgyűlési képviselőjévé kiáltották ki, ő azonban a választás botrányos körülményei miatt lemondott mandátumáról. Főszolgabírói hivatalát 1848 júliusáig látta el; ekkor a Dráva-vonal védelmére mozgósított nemzetőrök őrnagya lett a lövői járásban. Szeptemberben a Zala megyében szerveződő önkéntes mozgó nemzetőrség parancsnokságával bízták meg. Zászlóaljával októberben részt vett Nagykanizsa és a Muraköz felszabadításában, majd novemberben a honvédzászlóaljjá átalakuló egység őrnagya lett. Ő volt a zalai 47. honvédzászlóalj parancsnoka egészen az 1849 februárjában történt megsebesüléséig. Felgyógyulása után, 1849 májusában a 17. honvédzászlóalj parancsnokává nevezték ki, e megbízatásáról azonban lemondani kényszerült, és kilépett a honvédseregből. A császári hadbíróság 1850-ben hatévi várfogságra ítélte, azonban befolyásos sógora, Sina Simon György közbenjárására szabadon engedték. Bellatinci birtokrészét eladósodása miatt 1852-ben elárverezték. 1855 és 1857 között az osztrák örökös tartományokba kapott útlevelet, majd 1858 körül nyoma veszett a zalai forrásokban: talán meghalt, vagy elköltözött a megyéből.
IrodalomNovák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharczban : 342-343.p.
 Az 1848-1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja : 1008-1009.p.
 Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848-49. : 166.p.(3.átd.jav.kiad.:367-368.p.)